A hét verse #52

Illyés Gyula

Egy mondat a zsarnokságról

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok falmorse-jében

,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan

pattogtatott „vigyázz!”-ban,
„tűz!”-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hirekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet

növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurrákhban, énekekben,

hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben
színekben, képteremben,

külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban

s abban,
megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban

szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,

ahogy így szól a hitves,
mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban

a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorban,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
az égig érő rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,

beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál;

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

A hét verse #51

Szabó Lőrinc

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

A hét verse #50

Szabó Magda

Vagy üldöző, vagy üldözött

Ne nézz utánam, míg megyek,
s bevágom talpamat
a megújuló reggelek
mocskába. Izmodat
tanítsd lazulni. Szétfeszít
energiád, akár
anyát a tej. Ez a világ
nem emlőidre vár.
Jönnél te is? Lök a szokás?
Nem hallod, a fogam
hogy csikorog, míg a napon
átharapom magam?
Szabad lettél. (Úgy, mint a vad:
ád bokrot a világ,
és ád vadászt is.) Átzuhantál
a tágszemű szitán.
Most nézheted, hogy más alatt
pörög már, nem alattad.
Elvettek tőled valamit?
Önmagad visszakaptad.
Vagy üldöző, vagy üldözött:
nem ismer mást e korszak.
Légy üldözött, hogy véredért,
ne vétkedért sikoltsak!

A hét verse #49

Szabó Lőrinc

Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobta
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!…
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! – Aztán:
No, ne félj – mondtam csenedesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

A hét verse #48

Ady Endre

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

A hét verse #47

Kányádi Sándor

Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

A hét verse #46

R. M. Rilke

Komoly óra

Ki most a földön sír valahol,
ok nélkül sír valahol,
engem sirat.

Ki most az éjben víg valahol,
ok nélkül víg valahol,
rajtam nevet.

Ki most a földön jár valahol,
ok nélkül jár valahol,
jön felém.

Ki most halálba hull valahol,
ok nélkül hull valahol,
rám tekint.

Csorba Győző fordítása

A hét verse #45

Petri György

Egyszerű, dalszerű

Ajtók nyílnak. Ajtók csukódnak.
Valaki jön? Valaki megy?
Nyitjára nem jutok a kódnak,
és mielőtt még meghatódnak:
az anódnak, meg a katódnak,
sem a többi ilyesminek.

Boldog szerettem volna lenni,
mint mindenki; vágyam csak ennyi,
aztán már boldog sem. Csak Én.
Boldogtalan, vén, hiú lény,
és az értelmét megkeresni,
hogy mért vagyok egyáltalán,
s mért épp fiú, mért nem leány?

Lesz, ami lesz. Van, ami van.
De úgyse hagyjuk annyiban.
Volt, ami van. Van, ami volt.
Tatarozás alatt a bolt
zavartalanul működik.
Mi meg jól elvagyunk. Pedig…
Ámbátor? Jóllehet? Noha?
Nem lesz már semmi úgy soha.

Maradjunk mégis annyiban:
jó is, elég is, ami van.

A hét verse #44

József Attila

Mikor az uccán átment a kedves

Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett – már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam – elveszik tőlem!

De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!

A hét verse #43

T. S. Eliot

A háromkirályok utazása

“Hideg volt odamenet,
Épp legrosszabb része az évnek
Az útra, s ilyen hosszu útra:
A nagy télvíz idején”
S a tevék feltörve, lesántulva, csökönyösen
Az olvadó hóba feküdtek.
Volt, mikor visszakivántuk
A nyári palotákat a dombokon, a függőkerteket
A sörbethozó, selymes lányokat.
Itt meg a káromkodó, zúgolódó tevehajcsárok,
Akik megszöktek, mert kellett nekik a szesz meg a nő,
S a kihúnyó tábortüzek, a hiányzó sátrak,
S a mogorva várak, az ellenséges városok,
S a mocskos falvak, ahol az ember bőrit is lenyúzzák:
Nehéz volt odamenet.
Végül inkább egész éjszaka utaztunk,
Sebtiben szundikálva,
S a fülünkbe dúdoltak a hangok, szólván,
Hogy mindez csak őrület.

Aztán hajnalra leértünk egy enyhe völgybe,
Párás volt, a hóövezet alatt, növényektől illatozó;
Folyó rohant benne s egy vizimalom verte a sötétet,
S három fa nyúlt az alacsony égbe,
S egy öreg, fehér ló ügetett el a mezőn.
Aztán egy kocsmához értünk, szőlőlevelek a fejgerenda fölött,
Nyitott ajtók előtt hat kéz vetett kockát ezüst pénzdaradokért,
S a lábak rugdosták az üres borostömlőket.
De útbaigazítást nem kaptunk, haladtunk hát tovább
S megérkeztünk este, egy perccel se hamarabb
Találtunk arra a helyre: mondhatni, kielégítő volt.

Mindez régen volt, emlékszem én,
És megtenném újra, de vegyétek észbe
Ezt vegyétek észbe
Ezt: miért vezettek végig ezen az úton,
Születésért vagy Halálért? Volt Születés, igaz,
Bizonyítékot kaptunk rá, s nem kétes, láttam születést, halált,
De azt hittem különböznek egymástól; ez a Születés
Kemény és keserű haldoklás volt nekünk, olyan volt, mint a Halál, a mi halálunk.
Visszatértünk székhelyünkre, ezekbe a Királyságokba,
De itt nincs többé nyugtunk, a régi függelemben,
Köröttünk idegen nép csüng istenein.
Másféle halálnak örülnék.

Vas István fordítása

A hét verse #42

Ady Endre

A fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére,
Ez a fekete zongora.

A hét verse #41

Kosztolányi Dezső

Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

A hét verse #40

P. B. Shelley

Ozymandias

Ezt hallottam egy ősi földről érkezett
vándortól: „A sivatagban két óriás
láb áll, törzs nélkül. Mellette a kőfejet
homok lepi; de a vésett zsarnoki-más
hűvös parancsú, gúnyos ajka a tanú,
hogy jól olvasta szobrásza a szenvedélyt,
mely a holt anyagba vésve is eleven –
a kéz, mely gúnyolta, s a szív, mely által élt.
Ezek a szavak állnak a talapzaton:
Királyok Királya, én, Ozymandias:
Lássátok művem, nagyságok, s áldozzatok!
Több nem maradt itt. Kolosszális pusztulás,
kőroncs, és rajta túl a végtelen, a tar,
a messzeségbe nyúló homokpusztaság.”

Lanczkor Gábor fordítása

A hét verse #39

Paul Verlaine

Nagy fekete éj

Nagy fekete éj
száll szivemre lágyan:
aludj, minden kéj
aludj, minden vágyam!

Már semmi se fáj
ó szomorú óra!
nem gondolok már
se rosszra se jóra

Bölcső vagyok én,
ringat egy kéz engem
sírom peremén –
Hallga, hallga, csendben!…

Babits Mihály fordítása

A hét verse #38

Radnóti Miklós

Nem tudhatom…

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

A hét verse #37

Petőcz András

A napsütötte sávban

jennifernek kék haja van, csak
néhol vannak a hajában narancssárga
tincsek, aranyos lány, mindenki
nagyon kedveli, én is nagyon ked
velem, össze is jött már fabiannal,
aki meg argentin, más jellegzetessége
nincsen, teljesen normális argentin
családapa, mellette költő, meg
szerkesztő is, csak éppen kicsit
összejött jenniferrel, elég furán
néznek ki együtt, nem mintha
baj lenne jenniferrel meg a kék
hajával, csak olyan izgága típus,
és folyton okoskodik, szegény
fabian meg igazán jelenték
telennek tűnő valaki, nem is tudom,
kettő közül ki a furcsább nekem,
aztán ott van még bernardo is,
aki joe-val jött össze, joe nagyon jó
fej, szintén költő, meg novellákat is
ír, keménykötésű srác, bernardo
egyébként brazíliából jött, regényíró,
azt mondják, ő itt a legjobb, intelligens
és érzékeny, szóval bernardo és joe jobban
összeillenek, mint jennifer és fabian, meg
boldogabbnak is látszanak, de igazán
nem a jennifer kék haja miatt, nem
hiszem, hogy a kék haja szerepet
játszana ebben, egyébként pedig az
orosz költőnő, anasztázija bernardóba
szerelmes, ezt már bernardónak is
mondtuk, de ő csak nevetett ezen, meg
azon is, hogy anasztázijának már erotikus
álma is volt bernardóval, szóval jól meg
vannak, csak én fekszem egyedül, itt,
iowa bükkfái alatt, az árnyékok közt, épp
a napsütötte sávban —

A hét verse #36

Sinka István

Nyári záporban esernyőd alatt

Estéimnek testetlen szépsége,
s nappalaim álomképe vagy.
Vársz rám reggel, és te terítesz ebédre;
nyári záporban kis esernyőd alatt
mosolygok rád: vagy és mégse
vagy: de eljött az ideje ím, hogy megálmodjalak.

A hét verse #35

Grecsó Krisztián

Legjobban nélküled

legjobban nélküled tudok
veled lenni
ilyenkor majd kibuggyan
nejlon bőrén a lelkem ennyi

motyogom a falvédőnek
a fakuló képeknek a falon
amit neked is annyiszor
mindent de mindent vakon

mi sem igazabb
mi sem igazabb ennél

pedig téged nem elég félteni
ezt még így sosem mondtam
olyan jó most ezen is túl lenni
a vallomásokon félholtan

hagyni hogy unásig
fulladásig bemagolj

a sírás a sírás a nevetés
van egy saját közös titkom rólad
amit nem is gondolnál mert a feledés
végtelenségig kicsúszik alólad

legjobban nélküled vagyok veled
mert ha itt vagy csak rád figyelek

A hét verse #34

Szabó Lőrinc

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához.
– Nem, nem, bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
mint ártatlan virág az éji réten,
és álmodban is úgy játszol velem,
mintha a gyerekünkkel játszanál.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol,
kitakarózva, önfeledten… Óh,
hadd szívjam messziről hajad szagát,
hadd nézzem élő csontjaid s husod
isteni-mély nyugalmát – : hátha mégis
enyhülne bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
mely téged is csak rettegve kiván
s melynek szülője és dajkája csak
a rossz lélek s rossz lelkiismeret.
Félek tőled és őrjöngve kivánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez… Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő
s máskor eszeveszetten állati
szerelmem néked visszás, érthetetlen…
Igazad van… Nem vonzó rettegésben
és ideglázban nagy a szerelem,
hanem mikor oly ősi nyugalommal
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük
s máris egymásban alszunk -: igen, így
süllyedünk vissza istenbe, csak így
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
melyeknek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

A hét verse #33

Nemes Nagy Ágnes

Nyári rajz

Hogy mit láttam? Elmondhatom.
De jobb lesz, ha lerajzolom.

Megláthatod te is velem,
csak nézd, csak nézd a jobb kezem.

Ez itt a ház, ez itt a tó,
ez itt az út, felénk futó,
ez itt akác, ez itt levél,
ez itt a nap, ez itt a dél.
Ez borjú itt, lógó fülű,
hasát veri a nyári fű,
ez itt virág, ezer, ezer,
ez a sötét gyalogszeder,
ez itt a szél, a repülés,
az álmodás, az ébredés,
ez itt gyümölcs, ez itt madár,
ez itt az ég,
ez itt a nyár.

Majd télen ezt előveszem,
ha hull a hó, nézegetem.

Nézegetem, ha hull a hó:
ez volt a ház, ez volt a tó.

A hét verse #32

Faludy György

Ibn Ámár búcsúja Portugáliától

Elkergettek, bár itt születtem én.
Csípőm nád volt, karizmom könnyű fém.
Fiúk s lányok hajlongtak, ifjú fák,
s én titkos lánggal égtem mint a kén.

Dombok csúcsán tűnődtem, karcsú hold
s kezemben az ifjúság kardja volt,
azt hittem: mindig őrzi virtusát
s tükrébe nem mar soha rozsdafolt.

A szikla rőt volt, mérgeszöld a rét,
de a tengerből felfröcskölt a kék,
a kék, a kék! Vibráló ritmusát
harsogta tenger, szikla, partvidék.

Hazám volt ez. Földjén kakukkfű nőtt
s szagos vörösbor. Most megáldom őt:
csókolja napfény és az ifjúság
virágingét adják rá lágy esők.

A hét verse #31

Faludy György

A British Museum könyvtárában

Hálókabátban középkorú asszony
ül mellettem. Mocskos teniszcipőt
visel (november van) s gyapjúharisnyát:
spárgával köti fel térde alá.
Mikor kimegy, négy csikket szed elő
egy pléhdobozból. Megnézem, mit olvas:
fakszimile kódexet babilóni
ékírással, fordítás s jegyzet nélkül.

Minden reggel háromnegyed kilenckor
az oszlopok közt várom a nyitást.
Fele már ott van, a többi épp akkor
közeledik gyalog: a választottak.
A közelben lakik mind, Bloomsbury
padlásszobáiban; itt főznek, élnek,
ki tudja, hogy miből. Nem ez a gondjuk.
Ez itt a kócos nő hálókabátban.
A hosszúhajú, szőke fiú ott
az albigensekről tanul megbízás,
vizsgák s fizetség nélkül mindhalálig.
A rózsás arcú, galambősz szakállú
öregúr az univerzáliák
koncepcióját s Petrus Abaelardus
e nézetekhez való viszonyát
tanulmányozza. Negyven, ötven éve?
Lassanként már mindenkit ismerek.

Ők az én népem. Oly országból jöttem,
hol nem tűrik azt, aki önmagát
meg tudja váltani. Irigykedem
reájuk s kissé szégyenlem magam.
Mert ők tanulnak, olvasnak, nem írnak
könyvet, nem kapnak megbízást, nem várnak
tapsot vagy pénzt. Engem a kiadó
küldött, ki rosszul bár, de megfizet.
Halálra ítélt törzs, ők az én fajtám.
Minden nap ünnep nékik és vasárnap
otthon ülnek, régen holt kultúrák
délibábjai között egy világban,
ahol már többé nincsen kultúra.
Ismeretlen istenek terítettek
selyemszőnyeget lábaik elé.

Gránitkolostort emeltek köréjük,
hol nem sípol gyár, szónok nem pofázik,
pénz nem csörög, de van még értelem.
Ha majd felülnek a halálos ágyon,
elmondhatják, hogy nem éltek e földön
hiába, mint a többi milliók.

A hét verse #30

Hujber Szabolcs

Napba néző

mosolyog a nap
fénnyel betemet
sugara vakít
mégis vele nevetek
ma valami más
nem kötnek a szerepek
lebegek a fény hátán…

mosolyog a nap
felhőtlen az ég
alul a világ
olvadt vanília shake
beleragadunk
mégis nekem ez a kép
valahogyan épp így jó…

lezuhan a nap
mint egy repülő
hatemeletes
házról csorog a tetőn
benyeli a fal
végül marad a vörös
grefiti a ház alján

ugyanaz a film
láttam eleget
de ma nem akarom
átadni a helyemet
olyan az egész
mint egy buta jelenet
amiben a főhős sír…

világ végén holnap
rám zuhan a fehér fény
üres üvegekből
vékony sugár
folyik a nyakamnál

mosolyog a nap
fénnyel betemet
sugara vakít
mégis vele nevetek
ma valami más
nem kötnek a szerepek
lebegek a fény hátán

keresem a végtelennek tűnő éjek tarka gyilkosát
keresem a délibábok földjét, ahol a nap álma ring
és minden ember látvalami csodát.

A hét verse #29

Babits Mihály

A lírikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.S már azt hiszem: nics rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy van?
Van dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

A hét verse #28

Parti Nagy Lajos

Elégia

a fáradt-sárga háló rárepül,
a vízre rá.
fehér hasukkal fölfelé
papírjaim.
a tengeré halottja,
dolga siratás.
halakat ringat a tenger,
alulról szórt röpcédulákat.
Ikarus biztonsági ővvel
indul útnak, az fojtja meg,
lebeg fagyottan, fehér hasukkal
fölfelé fordult
vizek felett.

A hét verse #27

Hárs Ernő

Vadludak

Hangok sírnak át az égen,
Vadlúd árnyak hosszú V-ben.
Sarki tájról délre szállnak,
Búcsút mondva víznek fának.

Bárha jég és hó lep mindent,
Valami mégis fáj a szívnek-
Ezért jajgat úgy a vadlúd,
Mikor ősszel húzni halljuk.

A hét verse #26

Radnóti Miklós

Álomi táj

Clemens Brentano emlékének

Ha az éjszaka korma lecsöppen,
ha lehervad az alkonyi, égi szeszély:
fonogatja fölöttem a mélyvízi csöndben
csillagkoszorúit az éj.

Ha a hold feje vérzik az égen
s gyürüző köröket ver a tóban a fény:
átkelnek az árnyak a sárga vidéken
s felkúsznak a domb peremén.

S míg táncra libegnek az erdőn,
toppantva, riadtszivü fészkek alatt,
lengő levelek szeme nézi merengőn
a tükörre csapó halakat.

Majd hirtelenül tovalebben,
nagy szárnyakon úszik az álomi táj;
sodródik a felleges égen ijedten
egy féleleműzte madár,

s a magány szelidebb a szivemben
s rokonabb a halál.

A hét verse #25

Charles Bukowski

A meghatározás

a szerelem az éjszakán
keresztül rohanó fény

a szerelem az a sörös doboz
amire rálépsz a vécé felé

a szerelem elveszett kulcs
amikor részegen állsz ajtód előtt

a szerelem az
ami tíz évben egyszer történik meg

a szerelem
elgázolt macska

a szerelem az az öreg
rikkancs a sarkon
aki már feladta

a szerelem az
amit szerinted a másik tett tönkre

a szerelem az
ami eltűnt a rombolók korával

a szerelem telefoncsörgés
ugyanaz a hang vagy egy másik
de soha nem az igazi hangja

a szerelem árulás
a szerelem égő hajléktalan
a sikátorban

a szerelem acél

a szerelem csótány
a szerelem postaláda

a szerelem eső
egy vén hotel tetején
a Los Angelesben

a szerelem a koporsóban fekvő apád
(aki gyűlölt téged)

a szerelem egy törött lábbal
álló

miközben 45 000 ember
nézi

a szerelem az amikor főlünk
mint a rák

a szerelem az minden
amit mondunk róla, hogy nem az

a szerelem az a bolha
amit nem találsz

a szerelem szúnyog

a szerelem 50 gránátos

a szerelem egy üres
bili
a szerelem lázadás San Quentinban
a szerelem őrültekháza
a szerelem a legyek utcáján
álló szamár

a szerelem egy üres bárszék

a szerelem Hindenburg filmje
semmivé zsugorodva

egy még mindig sikító pillanat

a szerelem Dosztojevszkij
a roulette asztalnál

a szerelem az ami
mászik a földön

a szerelem a nőd amint
egy idegenhez simulva táncol

a szerelem egy kenyeret lopó
öregasszony

és a szerelem az a szó
amit túl sokat
és túl hamar
használnak

A hét verse #24

Pilinszky János

Mire megjössz

Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedűl tiéd,
kezdettől fogva neked készűlt
e nagyszerű egyszerüség.

Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.